Ó, hát miféle harc az élet,

ha halottakat követel,

miféle szabadságra ébred,

aki az ég alatt telel -,

míg rongyait a szél szaggatja,

önmagába kapaszkodik -,

riadozik az istenadta,

mintha vesztene valamit.

 

Mára már kevesebb a polgár,

és egyre több a proletár,

istápolójuk te voltál,

fuldoklónak a szalmaszál,

éhezőknek, ki velük koplal,

szomjazónak tiszta harmat,

hitehagyottnak buzdító dal,

s felkent mestere a dalnak.

 

A végtelent ma veled mérem,

pedig azt mérni nem lehet,

amíg az áprilisi égen

kergetőznek a fellegek -,

a Gát utcai öreg falak

gyermeksikolyodat őrzik -,

verseid hatalma megmarad

a mérhetetlen időkig.